Életünket két pszichológiai alapelv mérleghintáján igyekszünk egyensúlyban tartani. Libikókánk egyik felén a félelem, a másik felén pedig az öröm ül. És amíg az egyiket folyamatosan igyekszünk elutasítani – lásd félelem – aközben a másikra – öröm – szakadatlanul vágyunk.

E kettősség, vagyis az elutasítás és a vágyakozás által létrejövő állandó küzdelem hatja át aztán az egész életünket. Meghatározva viselkedésünk alapját, kapcsolataink, gondolataink és reakcióink tartalmát, illetve kommunikációnk minőségét is.

Sőt. Valójában e kettősség következtében létrejövő küzdelmeink alapján döntjük el, hogy miként bánunk magunkkal és másokkal, vagy hogy mikor miben hiszünk.

Küzdelmeink szinte megállíthatatlanok. Küzdünk a pénz megszerzésért vagy annak megtartásáért, küzdünk, ha alkalmazkodnunk kell párunkhoz, munkatársainkhoz, főnökeinkhez, ügyfeleinkhez, vagy az épp aktuális politikai rendszerhez, és sok esetben harcolnunk kell azért is, hogy figyeljenek ránk és hogy érvényre juttathassuk, mit érzünk és mit gondolunk.

Vajon lehetséges-e erőfeszítések nélkül élni? Befejezhető-e ez a véget nem érő küzdelem, amely minden bajunk, bánatunk, félelmünk és szenvedésünk előszobája? És ha igen, miként?

Erre keressük a választ…